13.-a van. Babonás nap. Tudom, hogy nem péntek, de mégis 13. Eleve hátránnyal indulok, ha balszerencsésnek fogom fel, úgyhogy igyekszem figyelmen kívül hagyni.
Kedd este van. Megnyugodva leülök, átgondolom a mai nap eseményeit. Szerencsére semmi extra nem történt, egy átlagosan jó napot tudhatok magam mögött. Vagy mégsem? Hirtelen eszembe jut, hogy kedd van, és én még nem írtam meg a heti lezáró blogbejegyzésemet. Úristen! Miről írjak?
Na jó, lenyugszom, és átgondolom, hogy miről is volt szó a héten.
Rá kell, hogy jöjjek, hogy igencsak össze vannak kavarodva a gondolataim. Hirtelen azt sem tudom, hogy most melyik tárgyhoz melyik bejegyzést írtam….
Egy kis segítséget veszek igénybe, és rákeresek a bejegyzéseimre, valamint a facebook-os kommentekre. AHA! Most már minden tiszta!
Digitális kompetencia, digitális műveltség és digitális állampolgárság volt a téma. Igen, ez jobban tetszett nekem, mint a Távoktatáshoz kapcsolódó bejegyzés. Az nem is sikerült személyesre, nem is kaptam véleményezést…
Bár igazából szándékosan nem tettem személyessé, hiszen az előző bejegyzésemet illető sok kommenttől kicsit megijedtem. Mi van, ha nem is tetszik az embereknek? Minek írogatok én itt?
Aztán rá kellett, hogy jöjjek, hogy igenis jó dolog, hogy sok hozzászólás érkezik. Mindenképpen építő jellegű, hiszen sokkal rosszabb, amikor nem kapok kommentet, mivel az olyan, mintha nem is olvasná senki. Úgyhogy elkezdtem örülni az érkező kérdéseknek. A saját tapasztalatom, és tudásom szerint próbáltam meg mindig válaszolni a kérdésekre, több-kevesebb sikerrel. Van, amikor képtelen vagyok meggyőzni embereket… De ettől szép a világ! Mindenki más tapasztalatokkal rendelkezik, és más véleményen van. És elkezdtem élvezni a véleménycserét. Egyre nagyobb bedobással kezdtem érvelni, és sikerélményt jelentett, amikor azt olvastam vissza, hogy: „rendben, így már érthető az álláspontod”, vagy „Akkor ezt megbeszéltük”.
Sokszor magyaráznom kell az általam leírtakat, és olyan kérdések érkeznek, miszerint a gondolataim abszolút hamisak. Itt fontosnak tartom tisztázni, hogy sehol sem írom azt, hogy forrásból idézek (vagy ha igen, akkor azt meg is jelölöm forrásként). De itt, mivel blog írásról van szó, így én fontosnak tartottam, hogy ne csak szakirodalomból összeollózott bejegyzést írjak, hanem az én saját véleményem legyen hangsúlyos. Ezért is érnek váratlanul az olyan kritikák, amik megkérdőjelezik az elmondottak valóság tartalmát. Hiszen sosem írtam azt, hogy ez és ez van, pont. Nem győzöm hangsúlyozni a bejegyzéseknél, hogy „véleményem szerint”, „én úgy hiszem”. Ez azt gondolom, hogy egyértelművé teszi, hogy nem tényeket írok le, hanem a saját véleményemet, amivel természetesen lehet nem egyetérteni.
Visszatérve a heti témához. Digitális kompetenciákkal nem születünk, hanem tanulással lehet elsajátítani. Ez egy meglehetősen hosszú folyamat, hiszen a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően, mindig van mit tanulni. Valamilyen újdonsággal mindig szembe találjuk magunkat, és hogy a fejlődéssel lépést tudjunk tartani, érdemes az aktualitásokkal tisztában lenni. Ilyen szinten ez egy élethosszig tartó folyamat…
Nagyon tetszett a digitális hajléktalan kifejezés, amelyet az órán először hallottam. Hát igen, nekem eszembe sem jutna a digitális szót összekötni a hajléktalannal. Valahogy a kettő nagyon távolinak tűnik számomra. De ebben a megfogalmazásban - miszerint akinek nincsen e-mail címe, az digitális hajléktalannak számít – nagyon is tetszett a hasonlat. Elgondolkodtatott, hogy vajon annyira fontos lehet a mai világban az e-mail cím, mint az otthonunk? És rá kell, hogy jöjjek, hogy nagyon fontos. Talán nem annyira, mint az otthonunk, de meglehetősen lényeges. Mit lehet manapság kezdeni az interneten e-mail cím nélkül? Semmit! Minden regisztrációnál alapvetőnek számít, hogy az e-mail címre érkező üzenetben lehet megerősíteni a regisztrációt. Tehát ha valakinek nincs e-mail címe, akkor sehova sem léphet be. Tehát ilyen téren nagyon is helytállónak találom a digitális hajléktalan kifejezést. De nem kell az interneten „élnünk” ahhoz, hogy hiányosságunk feltűnjön. Rendezvények, tanfolyamok alkalmával is elsőrendű kérdés az e-mail cím megadása. Ezen keresztül lehet értesíteni az egyént a további információkról, teendőkről, lehetőségekről.
Az előadás alkalmával elhangzott, hogy ha nincs online jelenlét (azaz, nem vagyunk közösségi oldalakon regisztrálva), akkor az hátrányt jelent. Előző bejegyzésemben írtam is, hogy „Legyünk fenn közösségi oldalakon, hiszen ez által is közösségi életet élhetünk, információkban részesülhetünk.” Erre kaptam egy kérdést, hogy miért legyünk fenn közösségi oldalakon. Tudom, hogy sok hátrányt is jelenthet, hiszen állásinterjúk alkalmával rendszerint leellenőrzik a jelentkező adatlapját, fényképeit, merre járt, hova szokott utazni, és a szokásairól is remek képet lehet kapni. De ez nem jelenthet problémát, hacsak nem olyan képekkel töltötte fel a profilját, amelyek nem éppen a józanságáról, becsületességéről árulkodnak. Egyébként is le lehet tiltani az ilyen kéretlen látogatókat az oldalunkról.
Én azt vettem észre, hogy amíg nem voltam tagja a facebook-nak, sokkal kevesebb információ jutott el hozzám a baráti körön belül is. Arról nem beszélve, hogy a mostani féléves tárgyaimat sem tudnám végigcsinálni, ha nem lennék tagja ennek - a nem véletlen- kedvelt közösségi oldalnak. Az információk, meghívások mellett olyan emberekkel is lehetőségem nyílt beszélgetésekre, akikkel még soha, vagy nagyon régen volt alkalmam beszélni. Tudom, hogy a személyes kapcsolatok romlására is mehet az online kapcsolattartás, de akkor azt kérdezném, hogy mennyire jó kapcsolat az, ahol évek óta nem találkoznak a felek? Legalább az egymást ért fontosabb eseményekről képesek vagyunk tájékozódni. Szerintem jobb, mint a semmi.
Az etikai irányelvek szerinti virtuális és online jelenlét is hangsúlyosnak bizonyult korábban. Ide kapcsolódva muszáj megemlítenem azt a fajta meglepettségemet, amit a Second life-ban tapasztaltam. A tanár úr említette, hogy az egymásra való szavazások alkalmával volt olyan, aki saját magára adott le szavazatot, mivel úgyis név nélkül történik. Ez ékes példája az etikátlan viselkedésnek, ami társadalmunkat jellemzi. A legfontosabb, hogy saját magunk érvényesüljünk, a többiekkel nem törődve.
Sosem tudtam figyelmen kívül hagyni az embereket, az emberi érzéseket, hogy mit gondolnak. Ez lehet, hogy problémát is jelent, hiszen gyakran helyeztem előtérbe mások akaratát. Az, hogy másokat figyelmen kívül hagyjak, és mindig az önös érdekek vezéreljenek, hatalmas önzőséget mutat. Én képtelen vagyok erre, de nem vagyunk egyformák…
A bejegyzés során vitatémát váltott ki a tanár meghatározó szerepe az oktatásban. Én továbbra is amellett a vélemény mellett vagyok, hogy egy tanár igenis el tudja venni a kedvet a tanulástól. Nem a tanár kedvéért tanulunk ez egyértelmű, és vitathatatlan. Aki mégis így érzi, annak javaslom, hogy hagyja abba, hiszen ezzel semmire sem fog menni.
Fontos, hogy valamilyen kitűzött cél érdekében tanuljunk, vagy magáért a tanulás iránti szeretetért. Az utóbbi lehet, hogy őrültségnek hangzik, de aki mesterképzésig eljutott, biztos, hogy nem egy utálatos cselekvésnek fogja fel a tanulást. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de szeretek tanulni. Persze ez csak arra igaz, ami érdekel is. Itt egyből kiemelném (és a tweet-ekhez kapcsolva ismételném), hogy a kötelezővé tétel nem tudja megszerettetni a cselekvést. Adott esetben a tanulást, vagy az olvasást (hiszen erről is volt szó). Ha valami kötelező, akkor számomra nem lehet olyan élvezetes, és izgalmas, mint a szabadon választott feladat. „A tiltott gyümölcs édesebb”.
Ezek mellett egy kicsit ellent kell, hogy mondjak magamnak. Visszaolvasva a kommenteket elgondolkodtam. Rájöttem, hogy a korábban említett tanárnő „beszólása”, és a kölcsönös ellenszenvünk hatására célommá vált a gimnázium alatt, hogy minél jobb legyek az általa tanított tárgyban (irodalom). Egyre többet foglalkoztam a tananyaggal, sokat olvastam utána dolgoknak, és elkezdett érdekelni, hogy minél jobban szerepeljek órán. Meg akartam mutatni neki, hogy velem nem szúrhat ki, én is vagyok valaki. Tudtam azt, hogy minden órán fel fog szólítani valamilyen „rettegett” kérdéssel, amire minél jobb választ akartam adni. Tulajdonképpen, ha így nézzük, akkor neki köszönhetem, hogy ennyit tanultam, és utánanéztem a dolgoknak. És arra a kérdésre, hogy melyik volt a kedvenc tárgyam, gondolkodás nélkül az irodalmat válaszolnám…
Milyen érdekes dolgokra képes az ember, ha kitűz egy célt maga elé. Ezért is mondtam, hogy mindenre képesek vagyunk, bármit meg lehet tanulni. Ez sokaknak hihetetlen, és nem is kell egyetérteni velem, de továbbra is ezen a véleményen vagyok. Hiszen ez viszi a világot előre, az akarás, a kitűzött célok! És nagyon fontos, ha valamit a fejünkbe veszünk, tegyünk is érte!
Kitűzött cél+ erős elhatározás+cselekedet = SIKER!
Virtuális oktatási környezetek technológiája: Virtuális környezetről akkor beszélünk, ha 3 dimenziós megjelenés valósul meg. Tehát a second life használata ilyen. A kis avatárokkal saját magunkat(?) vagy legalábbis egy fantázia szülte kis lényt tudunk a virtuális életben mozgatni, ahol a tanulás számomra új, mostanra megkedvelt formában történik.
A tanuló hatodik kompetenciája a technológiai műveltség, melynek értelmében tudnom kell, hogy milyen hibája lehet a gépnek, és egy egyszerű bajt tudjak megoldani. Nem kell egyből informatikushoz rohanni, hogy javítsa meg a gépet. Mondom ezt én, aki azon kívül, hogy egy-egy jó szóval, simogatással próbálom orvosolni a helyzetet, legszívesebben egyből az informatikus „dokihoz” vinném javításra. Bár az őszintét megvallva, volt már, hogy segített a babusgatás… Még a végén kiderül, hogy érző lelke van neki is. 
A Z generáció tagjaival voltam körülvéve egy hónapja. Mivel felnőttképzéssel foglalkozom, ritkán kerülök gyermeki csoportok körébe. Azonban egy óvodában lehetőségem adódott, hogy hosszabb időt eltöltsek a gyerekekkel. Ezt az időt kezdetben szemlélődésre fordítottam, majd lassan kezdtem beilleszkedni a játékba. A szemlélődés azért sem sikerült hosszabb időre, mivel nagyon barátságosan többen odajöttek játékra invitálni. Rendkívül kezdeményező kisemberek, ez nem is kérdéses. Nagyon hasznos volt a velük töltött idő. Kiderült számomra, hogy a fiúk (az óvónénik fegyelmezése ellenére) olyan agresszivitással léptek fel egymás ellen, hogy félve vonultam a háttérbe. Annyi őszinte düh volt egy-egy mozdulatukban, hogy megijedtem tőlük. Az egyértelművé vált, hogy ellenem nem merték bevetni ezt az erőszakos viselkedést. Ez kissé megnyugtató, hogy talán még van esélyünk a „tanításukra”.
A bulik kapcsán a mai fiatalok egyből az alkoholra asszociálnak. Elképzelhetetlennek tartják a józanul való bulizást. Mi lehet ennek az oka? Így menekülnek a valóságtól? Sajnos ez már egy megrögzött szokássá vált. Ha józanul megyünk bulizni szinte biztosan egyedül leszünk az „állapotunkkal”. A mai „értékeket” is jól szemlélteti ez a helyzet. Ma már az az ember számít, aki beáll a sorba és hagyja magát belevinni a rosszba. Ma már ettől lesz valaki belevaló, jófej… Szánalmas, hogy merre megy a világ! Előre haladunk??? Nekem inkább úgy tűnik, hogy visszafelé haladunk, de legalábbis nem a jó irányba…
A mai fiatalokat, diákokat a netgeneráció tagjainak tekintjük. Az „online generáció” is helytálló rájuk nézve. Ők azok a gyerekek, akik már beleszülettek a számítógép használatába. Ezért a „digitális bennszülöttek” találó kifejezést is lehet hallani róluk. Irigylésre méltó generáció, hiszen minden digitális eszközt nagy bátorsággal, profi módon képesek kezelni. Bevallom, roppantul irigylem őket…. Csak ámulok és bámulok, amikor egy nálam jóval fiatalabb gyermek kikapja a kezemből a fényképezőt, mobiltelefont, és a különböző beállításokat olyan rutinszerűen hajtja végre, ami bennem hatalmas csodálatot ébreszt.
A veteránok csoportjába tartoznak a 45-ig született emberek, így az én nagyszüleim is. Számukra a digitális életbe való bekapcsolódásnak még a lehetősége sem merült fel. Hol voltak még ekkoriban a számítógépek…Hiszen az első magyar számítógép csak 1956 nyarán jött létre. Tehát a Baby-boom generációnak volt először esélye arra, hogy már felnőtt fejjel találkozzon a számítástechnika kezdetleges világával.
A számítógéppel segített tanulás nagyon megkönnyítette az életünket. Gondoljunk csak az általam kissé távol álló matematika tantárgyra… Mennyi számítást kellett alkalmazni egy-egy művelet végrehajtásához. Számológéppel kiszámolni, majd leírni az eredményeket, ezekhez képleteket alkalmazni, megtanulni. Az a sok bemagolt képlet…. Az ember a felére sem emlékszik, hiszen az iskolából kikerülve a jórészét nem is alkalmazzuk már. A számítógép ebben is hatalmas segítséget jelent, hiszen csak beírjuk a megoldani kívánt feladatot és a program már ki is számolja nekünk.
Elkalandozik a figyelmük…. Ez így van! Egyetértek ezzel maximálisan, hiszen magamból kiindulva, amikor a Ustream-en hallgatom az előadást, közben csak-csak megnézem az e-mailjeimet, illetve ami eszembe jut. Fegyelmezni kell magamat, hogy szigorúan az előadásra figyeljek. Otthoni keretek között könnyebben kizökken az ember a tanulásból.
A kötelező olvasmányok jutnak egyből eszembe… Kisiskolásként nagyon nem szerettem olvasni. Ennek az volt az oka, hogy a kötelező irodalmak annyira elvették a kedvemet, hogy a szüleim attól tartottak, hogy sosem fogok megszeretni könyvet olvasni. El kell hogy mondjam, ma el sem tudom képzelni az életemet könyvek nélkül! Imádok olvasni, és annyira le tud kötni egy jó könyv olvasása, hogy képes vagyok egész éjszaka olvasni, hogy a végére érjek a könyvnek. Ma már a kíváncsiság motivál, és az sem mellékes, hogy csupa olyan könyvet olvasok, ami az érdeklődési körömnek megfelel. Ellenben gyerekként a kötelesség annyira elriasztott, hogy dacból sem akartam elolvasni a rám kényszerített könyvet. Egyébként nagyon sok olyan példát is tudnék hozni, amikor a szülő akar szakmát rákényszeríteni a gyerekére, és ennek milyen következményei lesznek. De ez egy másik téma… 
A secondlife-os virtuális élet teljesen újdonság volt számomra. Mint azt a bemutatkozó bejegyzésben említettem, eddig ezek a számomra időrabló tevékenységek távol álltak tőlem. Kétségekkel telve vártam az első virtuális megbeszélést. Már a program telepítésekor problémám akadt, nem engedte a gép feltelepíteni a programot. Lehet, hogy a kezdeti hozzáállásommal volt a baj….
Nem hiszem, hogy tanítani könnyű lenne, viszont egyértelműen a tanulás sem tartozik a legkönnyebb tevékenységek közé. Aki tanít, az tanult és folyamatosan tanul is. Tehát a tanítás a tanulás továbbfejlesztéseként is felfogható. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a már meglévő tudást sokkal könnyebb továbbadni, mint ezt a tudást megszerezni. Viszont, a tanításhoz a tanulás alapvető követelmény, így nem gondolom, hogy maga a tanítás ilyen egyszerűen könnyűnek nevezhető lenne.
A távoktatás fontosságát a felnőttképzés tekintetében én még abban látom, hogy ezzel az oktatási formával lehetővé válik kis létszámú szakmák képviselőinek a képzése. Ezt saját tapasztalatból tudom, hogy nagyon lényeges eleme a képzéseknek. Gyakran adódik a képzések során olyan problémánk, hogy nem jön össze a megfelelő csoportlétszám a tanfolyam indításához, így a korábbi jelentkezőkkel nem tudunk mit kezdeni. Ebben az esetben jó megoldásnak tartanám a távoktatás lehetőségét.
A tanulás szó hallatán mindenkinek (köztük természetesen nekem is) elsősorban az iskolai jut az eszébe. Ezt pont nekünk, felnőttképzéssel foglalkozóknak nehéz belátni, de mindig is az iskolarendszer fogja az elsődleges helyet betölteni a tanulást illetően a társadalom számára.
Az információs társadalom kulcsszereplői vagyunk mi is. Információmegosztók, továbbítók vagyunk. Nagyon könnyen elakadhat nálunk az információ, így fontos, hogy mi is adjuk tovább az általunk birtokolt ismereteket, információkat. Erre remek példa az oktatásnak a kialakulása. Hiszen mi lenne ma velünk, ha nem lennének az oktatók, kutatók? Mindenki megtartaná magának a tudását? Pont attól lesz egyre gazdagabb a társadalmunk, ha megosztjuk egymással a gondolatainkat, tudásunkat, hiszen mindig lesz valaki, aki képes azt továbbfejleszteni.
Jelentem, a www.donothingfor2minutes.com oldal kihívását kibírtam, sőt igényeltem is. Lehet, hogy ez az esti fáradtságnak tudható be, de képes lettem volna még további perceket a semmittevéssel eltölteni! Azt hiszem, mostantól kezdve gyakrabban beiktatok a monitor nézésével töltött időmbe hasonló kikapcsolódási lehetőséget! 
