Úgy döntöttem, hogy a komoly hangvétel az első bejegyzésemben szóba sem jöhet. A későbbiekben úgysem úszom meg, szóval most még kicsit természetesebb hangvétel lesz a meghatározó, ami alapvetően jellemez engem.
A blog létrehozásának örülök, hiszen régi tervem volt, hogy kiírjam magamból az engem foglalkoztató gondolatokat, véleményeket.
Nagyon sok idézet van, amit szeretek és magaménak érzek, így terveztem, hogy a blogomat is díszítem vele. Sajnos ez a tervem megmaradt a tervezés szintjén, hiszen már az is nagydolognak számít tőlem, hogy saját blogot hoztam létre segítség nélkül. Így eldöntöttem, hogy - jobb híján – blogbejegyzésként tüntetem fel az idézetet. (ha a későbbiekben észreveszitek, hogy külön dobozban van az idézet, akkor hatalmas fejlődésnek indultam…)
Témánál is vagyunk, máris sikerült beleszőni a mondandómba az információtudomány egy apró szálát…. Tisztában vagyok vele, hogy sokan alapvetőnek gondolják ezeket a dolgokat, illetve furcsán néznek, hogy 22 évesen miért nem vagyok profi a mai programok használatában, hiszen én már a digitális nemzedékhez tartozom!
Én már abban a generációban születtem, aki képtelen lenne telefon, internet nélkül elképzelni az életét, mégsem érzem magam a digitális nemzedék tagjának.
Az igazat megvallva sosem tartottam fontosnak, hogy informatikát tanuljak, valamint az iskolai választásomnál is a nyelvtanulást helyeztem előtérbe, így ott is kimaradt az informatikában való fejlődés. Az iskolában (országos hírnevű gimnázium) leragadtunk a DOS és a WORD alap szintű kezelésénél. Autodidakta módon tanultam meg az általam fontosnak tartott alkalmazások használatát, valamint barátoktól/szaktársaktól kértem segítséget a főiskolai vizsga teljesítéséhez szükséges ismeretekben.
Mindig is számítástechnikai analfabétának vallottam magam, egyszerűen könnyebb volt mindenre ezt válaszolni, minthogy neki álljak (vagy üljek?) számítástechnikát tanulni. Bevallom, nem igazán érintett meg. Az internet, word, excel felhasználói szintű alkalmazása mindig is elegendőnek bizonyult.
Ha nem lenne ez a tárgy, nem gondolom, hogy valaha megismerkedtem volna a virtuális világ rejtelmeivel, szépségeivel? (ez majd kiderül, hogy mennyire helytálló).
A virtuális világban való részvételt illetően a legnagyobb visszatartó erőt a bátyám jelentette/jelenti számomra a mai napig. Őt látva azt tapasztalom, hogy a személyes kapcsolattartás jelentősen háttérbe szorul a folyamatos számítógép előtt ülés miatt. Bár otthon van, családi körben, mégis vannak napok, hogy nem is lehet látni, mivel órákat, akár fél napokat is képes eltölteni egy-egy virtuális életben való játékkal. Lehet, hogy furcsán hangzik, és nem éppen ebben a körben lenne a helye (végülis hol, ha nem a saját blogomon?), de ezeket a játékokat végig a valós életből való menekvéssel magyaráztam.
Számomra ez idegen tulajdonság, hiszen mindig is a személyes találkozás/beszélgetés híve voltam. Én szeretek emberekkel találkozni, a beszélgetés során a non-verbális jeleket elemezgetni. Szeretek a másik ember szemébe nézni, érezni, hogy képes vagyok a másik „lelkébe látni”. Az is hatalmas élményt jelent, amikor meg tudom ítélni, hogy mennyire őszinte a másik fél, és képes-e megnyílni, tiszta szívből beszélni.
Kérdésként merül fel bennem, hogy mindez az általam előnyben részesített tulajdonság mennyire jelenik meg a virtuális kommunikáció során.
Egyértelmű, hogy sokkal több emberrel lehet megismerkedni az online eszközök segítségével, továbbá abban is biztos vagyok, hogy olyan emberekkel lesz lehetőségem kommunikálni, akikkel a való életben soha nem találkoznék. De, hogy ezek a kapcsolatok milyen távra születnek, arra kíváncsi vagyok.
Kétségeimet közzé téve érdeklődéssel várom a félév során történő változásokat az informatikai tudásomat és a kialakítandó kapcsolatokat illetően.
Ehhez sok kitartásra és tevékenykedésre (valamint 100%-osan biztos vagyok abban, hogy segítségre is) szükségem lesz, de megpróbálom optimistán megközelíteni a dolgokat, hiszen: (és most következik a már előre beharangozott, már-már el is felejtett idézetem) „Mindannyian saját sorsunk kovácsai vagyunk. Gondolataink körülményeket vonzanak és teremtenek. Ahogyan mi változunk, úgy változnak a körülményeink is... Amíg nem tanuljuk meg a leckéket az eladósodásról, a munkáról, a partnereinkről, addig vagy ugyanannál a leckénél ragadunk le, vagy ugyanazokat a leckéket kapjuk különböző csomagolásban. Ilyen az élet!” /Andrew Matthews/
Tehát számomra a következő leckének az online kommunikáció bővebb megismerése bizonyul, melyhez a támpontokat ez a tárgy adja.
A korábbi önmagamra visszagondolva, a negatív hozzáállásom és a gondolataim voltak azok, amik elrontották az „én és a számítógép közötti viszonyt”. Túl sokat mondogattam, hogy márpedig én nem értek ehhez, számítástechnikai analfabéta vagyok, amelynek következtében a számítógép – várható módon- el is intézte, hogy ne értsek hozzá. Ez az utóbbi időben szerencsére már változott, mivel sikerült belátnom, hogy „Az élet nem a kifogásokat, hanem az erőfeszítéseket díjazza.” /Andrew Matthews/
Ezt a gondolatot szem előtt tartva indulok el a tantárgy követelményeinek teljesítése felé, a célba érésben reménykedve.
Sok sikert és türelmet kívánok a többieknek a feladatokhoz, és magamnak is egy nagy kalappal ezekből!
