Bevallom, számomra kicsit elméletibb, és nehezebben érthető volt ez az előadás, mint az információs társadalomról szóló. De azért ezen is volt elgondolkodtató téma…
Az előadás elején elhangzott állításból kiindulva (miszerint tanítani viszonylag könnyű) fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy mi a nehézségi különbség tanítás és tanulás között. Mondhatjuk, hogy tanítani könnyebb, mint tanulni? Ez igencsak elgondolkodtatott…
Nem hiszem, hogy tanítani könnyű lenne, viszont egyértelműen a tanulás sem tartozik a legkönnyebb tevékenységek közé. Aki tanít, az tanult és folyamatosan tanul is. Tehát a tanítás a tanulás továbbfejlesztéseként is felfogható. Ugyanakkor az is elmondható, hogy a már meglévő tudást sokkal könnyebb továbbadni, mint ezt a tudást megszerezni. Viszont, a tanításhoz a tanulás alapvető követelmény, így nem gondolom, hogy maga a tanítás ilyen egyszerűen könnyűnek nevezhető lenne.
A távoktatás jelentősége számomra is egyértelmű. Előnye abban fogalmazódik meg, hogy tanulási lehetőség nyílik azok számára, akik hagyományos iskolai keretek között nem tudnának tanulni. Itt gondolhatunk a kismamákra, a mozgássérültekre, illetve a hátrányos helyzetben élőkre, akik mobilitási lehetőséggel nem bírnak. Előnyös azok számára is, akik munkahelyi feladatukat, illetve mindennapi tevékenységüket nem akarják félbeszakítani, de vágynak a tanulásra. A tanulást ebben az esetben teljes szabadság jellemzi, hiszen rugalmas az időbeosztás. Emellett a tanulótól hatalmas önfegyelemre és belső motivációra van szükség, hiszen a távoktatás esetén már a tanulás kerül középpontba.
A távoktatás fontosságát a felnőttképzés tekintetében én még abban látom, hogy ezzel az oktatási formával lehetővé válik kis létszámú szakmák képviselőinek a képzése. Ezt saját tapasztalatból tudom, hogy nagyon lényeges eleme a képzéseknek. Gyakran adódik a képzések során olyan problémánk, hogy nem jön össze a megfelelő csoportlétszám a tanfolyam indításához, így a korábbi jelentkezőkkel nem tudunk mit kezdeni. Ebben az esetben jó megoldásnak tartanám a távoktatás lehetőségét.
Viszont egyből felmerül bennem egy negatívum is, ami miatt mi nem alkalmazzuk cégen belül a távoktatást. Ez pedig a gyakorlatorientáltságnak az elvesztését jelentené. Nálunk a képzések többsége minimum 60%-os gyakorlati arányból tevődik össze, és ezeket a gyakorlatokat véleményem szerint nem lehet nélkülözni a szakma megfelelő módú elsajátításához.
Az új OKJ-s táblába (ami még szerkesztés alatt áll) már korábban szó esett róla, hogy a távoktatás lehetősége bekerül, mint új elem. Távoktatásra korábban is lehetőség volt, de a különbség abban látszott, hogy akkoriban minden cég maga szabta meg, hogy milyen képzést indít távoktatásban, majd nyilvántartásba vette, most pedig az új OKJ szabályozni szeretné, hogy mi az a képzés, amit lehet indítani, és mi az, amit nem. Én ezt jó megoldásnak találom, hiszen igenis szükség van arra, hogy a gyakorlatorientált képzéseket személyes részvétellel, megfelelő gyakorlási lehetőséggel végezzék el a hallgatók.
A távoktatással kapcsolatban még kiemelném a folyamatos kontaktus fontosságát. Szükség van arra, hogy a hallgató és a képző intézmény között folytonos kapcsolattartás legyen. Az állandó motiváció is biztosítható ezáltal. Hasonló segítői magatartást képzelek el, mint a mentori szerep az EU-s pályázatoknál. Itt is segítőként kell közreműködniük, a motiváció fenntartásában kell szerepet vállalniuk. Ez által válhat hatékonnyá a távoktatás.
A didaktikai modelleknél nem részletezném, hogy melyik miről szól, hiszen arra ott van az előadás anyaga. Inkább egy-egy általam fontosnak tartott elemére reflektálnék röviden.
A Möller-féle tanulási modellel kezdem az értékelésemet. Cél-orientált tanulásról szól a modell, amely azt jelenti, hogy a tanulási cél áll a középpontban. Fontos, hogy pontosan megtervezett célokat állítsunk a tanulni vágyók elé. Útmutatást kell kapniuk a hallgatóknak, tudniuk kell azt, hogy miért tanulnak, mit érhetnek el. Tulajdonképpen azt kell megismertetni velük, hogy az út végén hova jutnak…
Nem csak a tanulásnál, de az egész életünk során fontosnak tartom, hogy célokat tűzzünk ki magunk elé. Ha vannak célok, akkor sokkal könnyebb elérni a kitűzött eredményeket, mintha csak lézengnénk az életben. Ezért is tartom jelentősnek megemlíteni ezt a modellt, hiszen ahogy egy általam kedvelt idézet szól: „Az út hosszú, de végül is maga az utazás a cél!"
A Caroll-féle tanulási hatékonyság modell kimondja, hogy a tanulás hatékonysága a tanulással töltött idő függvénye. Ebben a témában szerintem nem lehet általánosítani, így nem tudunk konkrét időt sem mondani. Nem lehet azt mondani, hogy 1-2 óra elég egy bizonyos tananyag elsajátításához, hiszen ez minden embernél más és más. Lehet, hogy rövidebb idő alatt a jobb képességűek tudják elsajátítani, de az a kérdés felmerül, hogy mennyire hatékony a gyors tanulás. Egyáltalán kinek a teljesítményéhez lehet viszonyítani?
Az biztos, hogy egy előzetes kompetenciamérésre szükség van ahhoz, hogy megítéljük, mennyi idő kell az adott egyénnek a tanuláshoz. Mindenesetre én ezzel a modellel nem tudok egyetérteni, számomra nem a gyors tanulás bizonyul hatékonynak, és azt sem gondolom, hogy attól lesz valaki jobb képességű, hogy gyorsabban tanul meg valamit. A gyorsaság számomra nem jár feltétlenül együtt a precizitással, ezáltal pedig a hatékonysággal sem.
A tanár úr részéről felmerült a kérdés, hogy van-e értelme a vizsgahalasztásnak. Én azt gondolom, hogy amennyiben, az elhalasztott vizsga napjáig eltelt időt az egyén aktív tanulásra, és megfelelő ráfordításra használja, akkor minden bizonnyal megtérül a tanulásba fektetett energia. Én optimistán (és naivan) abból indulok ki a vizsgahalasztásoknál, hogy a hallgatónak nem volt ideje a vizsgáig tanulni, így mindenképpen időt nyer egy későbbi időpont választásával.
A Bloom-féle elmélet számomra egyértelműen pozitív. Minden elhangzott tananyagrész után egy visszacsatolást vár el a hallgatóktól. Ez szerintem hatékony, hiszen a figyelemfelkeltés mellett, ténylegesen a hallgatói igényeket is kielégíti. A visszacsatolás révén az előadónak lehetősége van korábbi hiányosságok pótlására, illetve a hallgatói igények beiktatására.
A kérdések mindenképpen hasznosak, de emellett érdemes mindig figyelni a hallgatóság non-verbális jeleire. Jó visszajelzést nyújt az előadónak, ha figyelemmel követi, hogy mennyire van csend az órán, mennyire képes lekötni a hallgatók figyelmét. Ezeket figyelembe véve könnyen szabályozhatóvá válik az előadás menete.
Természetesen Nagy Sándor és Falus Iván-féle oktatási folyamat is nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy tudjuk, milyen lépéseket kell beépíteni a tanulás mikrostruktúrájába. A korábban emlegetett figyelem felkeltése, motiváció biztosítása, tanulási célok közlése náluk is meghatározó helyet foglal el. Emellett a következtetések levonása, a korábban tanultak alkalmazása, a teljesítmény mérése is fontos elemei a tanításnak.
A teljesítmény mérése azért fontos, hogy tudassuk a hallgatókkal, hogy jó úton haladnak-e, illetve ha nem, akkor milyen téren kell fejlesztéseket végezni. Mindig hasznos, ha összegzéseket végez az előadó, mert ha nem képes saját maga egy-két mondatban összefoglalni a lényeget, akkor az előadás érthetősége is megkérdőjeleződik bennem.
A tanulás szó hallatán mindenkinek (köztük természetesen nekem is) elsősorban az iskolai jut az eszébe. Ezt pont nekünk, felnőttképzéssel foglalkozóknak nehéz belátni, de mindig is az iskolarendszer fogja az elsődleges helyet betölteni a tanulást illetően a társadalom számára. Ez így is van rendben. DE! Nem gondolom azt, hogy iskolai keretek között lehet a leghatékonyabban tanulni. Korábbi tanulmányaink során gyakran találkoztunk a gyermek és felnőtt tanulás különbségeivel. Egyértelmű tényként tekinthetünk arra, miszerint a felnőtt tudatos tanulást hajt végre, belső motiváció hajtja, ezáltal hatékonyabb és célorientáltabb tanulásra képes. Felnőttként könnyebb és egyben nehezebb is tanulásra szánni magunkat. Könnyebb, hiszen már tudom, hogy mi az, amivel akarok foglalkozni, mi az érdeklődési köröm, és legfőképpen mi a célom a tanulással….
De nehezebb, hiszen kevesebb időnk van a munka, család, háztartás mellett tanulni. A tanulás a gyermekek számára maga a munka, a felnőttek pedig szabadidős tevékenységként végzik. Ezáltal természetesen pozitívum, hogy nem nyűgként fogjuk fel, nem egy kötelező feladat, amit végre kell hajtani, tehát ebből adódik, hogy szívesebben foglalkozunk vele, tehát több információ ragad meg a fejünkben.
A tanulásról nekem az otthoni kutatások, valamint a saját magam által utánanézett információk elsajátítása is eszembe jut. Illetve a valós életből szerzett tapasztalatokat is ide sorolnám, amennyiben azt megfogadjuk és alkalmazzuk a jövőben.
Egy-két dolgon elgondolkoztam az információ megosztás kapcsán.
Leginkább az információ visszatartás témaköre volt az, ami megragadt bennem. Vajon miért tartják vissza az emberek a rendelkezésükre álló információkat? Miért nem akarják mások tudását is bővíteni a saját ismereteikkel? És még számos hasonló kérdés merül fel bennem…A probléma itt megint csak a bizalmatlanság témájára vezethető vissza véleményem szerint. Bizalmatlanság és önzőség lenne az a két tulajdonság, ami egyből eszembe jut a társadalmat illetően.
Nem kell messze menni, bizonyára mindenkinek van saját tapasztalata ilyen információ visszatartásról. Természetesen itt most jóindulattal a mi tőlünk megfosztott információkról beszélek. Nem állítom azt, hogy annyira aktív és segítőkész lennék, hogy mindenkit ostromlok az általam birtokolt információkkal, viszont az biztos, hogy amit én tudok, és valaki megkérdezi, a saját tudásomhoz mérten próbálok válaszolni, és információkkal szolgálni. Ellenben minden általam járt osztályban (általános, közép-, főiskola) már tapasztaltam ellenséges „információmegtartókat”.
Szándékosan nem hívom őket információforrásnak! Ők csak tartogatják maguknak az információkat, reménykedve abban, hogy majd adott pillanatban egy olyan személynek adják át, aki már rendelkezik vele (itt gondolok elsősorban a tanárokra, akik előtt a vizsga alkalmával próbálnak kitűnni). Kérdésem, hogy ennek mi értelme van, a kiváló eredményt leszámítva. Nem lenne ésszerűbb a közösség tudását gyarapítani? Nem okozna örömöt számukra, ha a társaik is bravúrozni tudnának a vizsgán, majd azt követően hálásan mondanának köszönetet? Valószínűleg NEM. Lehet, hogy ez a várva várt (és természetesen megérdemelt) köszönetmondás többnyire elmarad, és ebből kiindulva már nem is szándékoznak segíteni az „okosok”. Bocsánat, ha egy kicsit ironikusan beszélek. Okosnak tartom őket, de ugyanakkor azt vallom, hogy az által tud gyarapodni a saját tudásunk, ha azt másokkal megosztjuk. Az által, hogy mi információkat osztunk meg másokkal, ők is bizalmukba fogadnak és információkat kapunk cserébe vissza. Ez egy állandó körforgás, amelyben az ember akkor profitálhat, ha aktív résztvevője a körnek. Arról nem is beszélve, hogy amikor adatokat közlünk, mi is átgondoljuk annak valóság tartalmát. Elemezzük, és könnyebb kimondva felfedezni a hibákat, hiányosságokat. A másik ember pedig ebben partnerként segíthet a hézagokat pótolni. Szerintem ez a jó információhordozás.
Ha segítek valakinek, engem mindig jó érzéssel tölt el. Hiszen a világ is úgy működik, hogy azt várhatjuk vissza, amit mi is adunk. Természetesen nem teljesen önzetlen ez a segítség, de így működik a világ… Jótett helyébe jót várj, vagy legalábbis reménykedj benne!
Az önértékelés témájával is abszolút egyet tudok érteni. Amint a blog írására, vagy egyéb nyilvános vélemény-kinyilvánításra kerül sor máris kontrolláljuk a gondolatainkat. Ilyenkor elgondolkozunk azon, hogy vajon a többiek mit szólnak a leírtakhoz. De ez történik akkor is, amikor előadást tartunk. A közönségre tekintettel fogalmazzuk meg a mondandónkat. Például egy kisebbségi csoportnak való előadás alkalmával nem teszünk rasszista megjegyzéseket, még ha azt egyébként őszintén gondoljuk is. Tekintettel kell lennünk a befogadókra is. Az előadó általában törekszik a szimpátia elnyerésére, és jó színben akarja magát is feltüntetni. Persze ezt a természetes keretek között kell meghagyni, hiszen a túljátszás, túlságos kedvesség már gyanús lehet. A természetesség, az őszinte gondolatok burkolt, finom megfogalmazása számomra alapvető kelléke az előadónak. Fontos, hogy maradjunk meg a saját véleményünknél!
A folytonos megfelelés az életben nagyon nehéz, és nagy hiba is. Olyan nincs, hogy mindenkinek megfeleljünk, és akkor nem is a saját életünket éljük. Meg kell próbálnunk a saját mércénk szerint cselekedni, aszerint élni. És bátran felvállalni a gondolatainkat, nem kell félni a kritikáktól. Abból is sokat lehet tanulni, ha látjuk, hogy a társadalom miként fogadja a mi véleményünket. Mondjuk el gondolatainkat, amik bántanak, hiszen csak a kimondott szóval lehet elérni változást! Mások is csak a kimondottakból tudnak tanulni….
