13.-a van. Babonás nap. Tudom, hogy nem péntek, de mégis 13. Eleve hátránnyal indulok, ha balszerencsésnek fogom fel, úgyhogy igyekszem figyelmen kívül hagyni.

Kedd este van. Megnyugodva leülök, átgondolom a mai nap eseményeit. Szerencsére semmi extra nem történt, egy átlagosan jó napot tudhatok magam mögött. Vagy mégsem? Hirtelen eszembe jut, hogy kedd van, és én még nem írtam meg a heti lezáró blogbejegyzésemet. Úristen! Miről írjak?

Na jó, lenyugszom, és átgondolom, hogy miről is volt szó a héten.

Rá kell, hogy jöjjek, hogy igencsak össze vannak kavarodva a gondolataim. Hirtelen azt sem tudom, hogy most melyik tárgyhoz melyik bejegyzést írtam….

Egy kis segítséget veszek igénybe, és rákeresek a bejegyzéseimre, valamint a facebook-os kommentekre. AHA! Most már minden tiszta!

Digitális kompetencia, digitális műveltség és digitális állampolgárság volt a téma. Igen, ez jobban tetszett nekem, mint a Távoktatáshoz kapcsolódó bejegyzés. Az nem is sikerült személyesre, nem is kaptam véleményezést…

Bár igazából szándékosan nem tettem személyessé, hiszen az előző bejegyzésemet illető sok kommenttől kicsit megijedtem. Mi van, ha nem is tetszik az embereknek? Minek írogatok én itt?

Aztán rá kellett, hogy jöjjek, hogy igenis jó dolog, hogy sok hozzászólás érkezik. Mindenképpen építő jellegű, hiszen sokkal rosszabb, amikor nem kapok kommentet, mivel az olyan, mintha nem is olvasná senki. Úgyhogy elkezdtem örülni az érkező kérdéseknek. A saját tapasztalatom, és tudásom szerint próbáltam meg mindig válaszolni a kérdésekre, több-kevesebb sikerrel. Van, amikor képtelen vagyok meggyőzni embereket… De ettől szép a világ! Mindenki más tapasztalatokkal rendelkezik, és más véleményen van. És elkezdtem élvezni a véleménycserét. Egyre nagyobb bedobással kezdtem érvelni, és sikerélményt jelentett, amikor azt olvastam vissza, hogy: „rendben, így már érthető az álláspontod”, vagy „Akkor ezt megbeszéltük”.

Sokszor magyaráznom kell az általam leírtakat, és olyan kérdések érkeznek, miszerint a gondolataim abszolút hamisak. Itt fontosnak tartom tisztázni, hogy sehol sem írom azt, hogy forrásból idézek (vagy ha igen, akkor azt meg is jelölöm forrásként). De itt, mivel blog írásról van szó, így én fontosnak tartottam, hogy ne csak szakirodalomból összeollózott bejegyzést írjak, hanem az én saját véleményem legyen hangsúlyos. Ezért is érnek váratlanul az olyan kritikák, amik megkérdőjelezik az elmondottak valóság tartalmát. Hiszen sosem írtam azt, hogy ez és ez van, pont. Nem győzöm hangsúlyozni a bejegyzéseknél, hogy „véleményem szerint”, „én úgy hiszem”. Ez azt gondolom, hogy egyértelművé teszi, hogy nem tényeket írok le, hanem a saját véleményemet, amivel természetesen lehet nem egyetérteni.

Visszatérve a heti témához. Digitális kompetenciákkal nem születünk, hanem tanulással lehet elsajátítani. Ez egy meglehetősen hosszú folyamat, hiszen a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően, mindig van mit tanulni. Valamilyen újdonsággal mindig szembe találjuk magunkat, és hogy a fejlődéssel lépést tudjunk tartani, érdemes az aktualitásokkal tisztában lenni. Ilyen szinten ez egy élethosszig tartó folyamat…

Nagyon tetszett a digitális hajléktalan kifejezés, amelyet az órán először hallottam. Hát igen, nekem eszembe sem jutna a digitális szót összekötni a hajléktalannal. Valahogy a kettő nagyon távolinak tűnik számomra. De ebben a megfogalmazásban - miszerint akinek nincsen e-mail címe, az digitális hajléktalannak számít – nagyon is tetszett a hasonlat. Elgondolkodtatott, hogy vajon annyira fontos lehet a mai világban az e-mail cím, mint az otthonunk? És rá kell, hogy jöjjek, hogy nagyon fontos. Talán nem annyira, mint az otthonunk, de meglehetősen lényeges. Mit lehet manapság kezdeni az interneten e-mail cím nélkül? Semmit! Minden regisztrációnál alapvetőnek számít, hogy az e-mail címre érkező üzenetben lehet megerősíteni a regisztrációt. Tehát ha valakinek nincs e-mail címe, akkor sehova sem léphet be. Tehát ilyen téren nagyon is helytállónak találom a digitális hajléktalan kifejezést. De nem kell az interneten „élnünk” ahhoz, hogy hiányosságunk feltűnjön. Rendezvények, tanfolyamok alkalmával is elsőrendű kérdés az e-mail cím megadása. Ezen keresztül lehet értesíteni az egyént a további információkról, teendőkről, lehetőségekről.           

Az előadás alkalmával elhangzott, hogy ha nincs online jelenlét (azaz, nem vagyunk közösségi oldalakon regisztrálva), akkor az hátrányt jelent. Előző bejegyzésemben írtam is, hogy „Legyünk fenn közösségi oldalakon, hiszen ez által is közösségi életet élhetünk, információkban részesülhetünk.” Erre kaptam egy kérdést, hogy miért legyünk fenn közösségi oldalakon. Tudom, hogy sok hátrányt is jelenthet, hiszen állásinterjúk alkalmával rendszerint leellenőrzik a jelentkező adatlapját, fényképeit, merre járt, hova szokott utazni, és a szokásairól is remek képet lehet kapni. De ez nem jelenthet problémát, hacsak nem olyan képekkel töltötte fel a profilját, amelyek nem éppen a józanságáról, becsületességéről árulkodnak.  Egyébként is le lehet tiltani az ilyen kéretlen látogatókat az oldalunkról.

Én azt vettem észre, hogy amíg nem voltam tagja a facebook-nak, sokkal kevesebb információ jutott el hozzám a baráti körön belül is. Arról nem beszélve, hogy a mostani féléves tárgyaimat sem tudnám végigcsinálni, ha nem lennék tagja ennek - a nem véletlen- kedvelt közösségi oldalnak. Az információk, meghívások mellett olyan emberekkel is lehetőségem nyílt beszélgetésekre, akikkel még soha, vagy nagyon régen volt alkalmam beszélni. Tudom, hogy a személyes kapcsolatok romlására is mehet az online kapcsolattartás, de akkor azt kérdezném, hogy mennyire jó kapcsolat az, ahol évek óta nem találkoznak a felek? Legalább az egymást ért fontosabb eseményekről képesek vagyunk tájékozódni. Szerintem jobb, mint a semmi.

Az etikai irányelvek szerinti virtuális és online jelenlét is hangsúlyosnak bizonyult korábban. Ide kapcsolódva muszáj megemlítenem azt a fajta meglepettségemet, amit a Second life-ban tapasztaltam. A tanár úr említette, hogy az egymásra való szavazások alkalmával volt olyan, aki saját magára adott le szavazatot, mivel úgyis név nélkül történik. Ez ékes példája az etikátlan viselkedésnek, ami társadalmunkat jellemzi. A legfontosabb, hogy saját magunk érvényesüljünk, a többiekkel nem törődve.

Sosem tudtam figyelmen kívül hagyni az embereket, az emberi érzéseket, hogy mit gondolnak. Ez lehet, hogy problémát is jelent, hiszen gyakran helyeztem előtérbe mások akaratát. Az, hogy másokat figyelmen kívül hagyjak, és mindig az önös érdekek vezéreljenek, hatalmas önzőséget mutat. Én képtelen vagyok erre, de nem vagyunk egyformák…

A bejegyzés során vitatémát váltott ki a tanár meghatározó szerepe az oktatásban. Én továbbra is amellett a vélemény mellett vagyok, hogy egy tanár igenis el tudja venni a kedvet a tanulástól. Nem a tanár kedvéért tanulunk ez egyértelmű, és vitathatatlan. Aki mégis így érzi, annak javaslom, hogy hagyja abba, hiszen ezzel semmire sem fog menni.

Fontos, hogy valamilyen kitűzött cél érdekében tanuljunk, vagy magáért a tanulás iránti szeretetért. Az utóbbi lehet, hogy őrültségnek hangzik, de aki mesterképzésig eljutott, biztos, hogy nem egy utálatos cselekvésnek fogja fel a tanulást. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de szeretek tanulni. Persze ez csak arra igaz, ami érdekel is. Itt egyből kiemelném (és a tweet-ekhez kapcsolva ismételném), hogy a kötelezővé tétel nem tudja megszerettetni a cselekvést. Adott esetben a tanulást, vagy az olvasást (hiszen erről is volt szó). Ha valami kötelező, akkor számomra nem lehet olyan élvezetes, és izgalmas, mint a szabadon választott feladat. „A tiltott gyümölcs édesebb”.

Ezek mellett egy kicsit ellent kell, hogy mondjak magamnak. Visszaolvasva a kommenteket elgondolkodtam. Rájöttem, hogy a korábban említett tanárnő „beszólása”, és a kölcsönös ellenszenvünk hatására célommá vált a gimnázium alatt, hogy minél jobb legyek az általa tanított tárgyban (irodalom). Egyre többet foglalkoztam a tananyaggal, sokat olvastam utána dolgoknak, és elkezdett érdekelni, hogy minél jobban szerepeljek órán. Meg akartam mutatni neki, hogy velem nem szúrhat ki, én is vagyok valaki. Tudtam azt, hogy minden órán fel fog szólítani valamilyen „rettegett” kérdéssel, amire minél jobb választ akartam adni. Tulajdonképpen, ha így nézzük, akkor neki köszönhetem, hogy ennyit tanultam, és utánanéztem a dolgoknak. És arra a kérdésre, hogy melyik volt a kedvenc tárgyam, gondolkodás nélkül az irodalmat válaszolnám…

Milyen érdekes dolgokra képes az ember, ha kitűz egy célt maga elé. Ezért is mondtam, hogy mindenre képesek vagyunk, bármit meg lehet tanulni. Ez sokaknak hihetetlen, és nem is kell egyetérteni velem, de továbbra is ezen a véleményen vagyok. Hiszen ez viszi a világot előre, az akarás, a kitűzött célok! És nagyon fontos, ha valamit a fejünkbe veszünk, tegyünk is érte!

Kitűzött cél+ erős elhatározás+cselekedet = SIKER!