Az előadás során szóba került tanulásértelmezések:
1. Behaviorista: A 20. század elejére jellemző tanuláselmélet. A külső viselkedés tanulmányozásán van a hangsúly. Szokás szociális tanuláselméletnek vagy szociális kognitív megközelítésnek is nevezni. Az oktatási folyamatot a viselkedéssel igyekszik megmagyarázni ez az elmélet. Hátránya, hogy a teljes tanulási folyamatra nem tud figyelni. Jó példa erre a sokak által ismert Pavlov kísérlete.
2. Kognitivista tanulási modell: A 20. század közepére jellemző. Ebben az esetben a memóriában szerveződött tudásról van szó. A tanulás figyelem és információ feldolgozása. A folyamatról való gondolkodás a központi kérdés. Itt megjelenik a meglévő információkhoz való társítás.
3. Konstruktivista tanuláselmélet: Nem terjedt el széles körben, mivel nem aratott átütő sikert. Azt mondja ki, hogy a tanulást csak akkor kell alkalmazni, ha problémamegoldásra van szükség. A tanulás az a feladat, ahol az egyéneknek problémafeladatot kell adni, és ezeket kell megoldaniuk a tanulás során. Fontos, hogy releváns problémákat kell hozni a feldolgozáshoz, valamint meg kell nézni, hogy kinek milyen megoldása van rá.
Tanulási környezetek és tanuláselméletek:
A paradigmaváltás fogalmát Thomas Kuhn határozta meg, mely szerint az érett tudományok szokásos fejlődési mintájaként értelmezhető. Akkor beszélhetünk paradigmaváltásról, ha a hagyományos elméletet a közösség már elvetette, már nem alkalmas további magyarázatra. Tehát a régi modellt egy újra cserélik.
Az előadás során felmerült a kérdés, hogy a közösségi tudásnak van-e értelme. Ez egy elgondolkodtató kérdés, hiszen akárhányszor csoportmunkáról van szó, mindig az előnyöket emeljük ki. Rengetegszer elhangzott már, hogy a közösség sokkal nagyobb tudással rendelkezik, mint az egyének maguk. A közösségi tudás az egyéni tudások összességéből épül fel, azért olyan erős, mert sokféle tudás alkotja, amelyek összeadódnak, így az erejük is összeadódik. De mi a helyzet akkor, ha a közösség szétbomlik? A tudás szertefoszlik, mondhatni eltűnik... A közösségi tudásnak csak akkor van ereje, ha azonos dologra irányul a munkájuk, feladatuk. Ha a csoporton belül széthúzás van, akkor az csak gyengíti a közösséget. Összességében azt állítom, hogy a közösségi tudásnak mindenképpen van értelme, hiszen olyan feladatok véghezvitelére képesek, amelyekre egyedüli emberként képtelenek lennének, mondhatni kevesek lennének hozzá. Azonban ez a tudás csak akkor számít értéknek, ha azt megfelelően tudják használni. Ha közösen, ugyanazért a célért tevékenykednek, akkor a közösségbe vetett tudás növekedni tud. A közösségen belüli „ötletelgetések” során pedig értékes össztudás hozható létre, amelyet csak a közösség képes előállítani. Emellett pedig az egyének maguk is többek lesznek a közösségi tudás által, több információhoz jutnak.
Problémaközpontú tanulási környezet:
A problémaközpontúság itt azt jelenti, hogy a tanítási, tanulási folyamatok középpontjában problémák állnak. A problémáknak reálisaknak, valószerűeknek, vagy valóságos eseményekre vonatkozóaknak kell lenniük. A tanulók aktív tagjai a tanulásnak, ahol a tanárok segítő, támogató szerepben vannak jelen. A tanuló áll a középpontban. A problémákat több nézőpontból meg lehet világítani.
Elektronikus környezetről mindenkinek elsősorban az egyéni tanulás jut eszébe. Fontos elmondani, hogy a tanulási környezet kialakítása akkor jó, ha az motiváló. Ez azonban azért nehéz, mivel a motiváció mindenki számára mást jelent. Az elektronikus környezet a csoportos tanulást is megfelelően képes támogatni, ezt a facebook felülete is példázza.
Mindegyik tanulási környezetnél a visszacsatolás lényeges elemként van jelen. Az értékelések által a hallgató tisztán láthatja, hogy hol tart a fejlődés folyamatában, és esetlegesen mik azok a területek, amik változtatásra szorulnak. A környezetnek a tanulói kompetenciafejlesztésre is hasznosnak kell lennie. A legjobb, ha egy adott környezeten belül az önálló és kooperatív tanulás is biztosított.
A tanulási formák idővel megváltoznak. A születés utáni első időkben az informális tanulásnak van nagy szerepe az életünkben. Ez az az időszak, amikor a környezetünket szemlélve, más emberektől „ellesve” nem tudatosan jutunk információkhoz. Az élet középső szakaszában a formális tanulás kerül előtérbe. Ide az iskolai keretek között eltöltött idő tartozik. A diákévek alatt a jelenléti oktatás kerül előtérbe. Ahogy öregszünk, a nonformális képzés válik elsődlegessé. Már az iskolapadban való tanulástól az ember igyekszik távol tartani magát, de szívesen bővíti nem hagyományos úton az ismereteit. Egyre több online eszköz jelenik meg az életünkben, melyek használatával igyekszünk megkönnyíteni a tanulás folyamatát. Az eLearning szerepe is az életkor előrehaladtával válik fontossá.
Olyan oktatási rendszerrel rendelkezünk, ahol sajnos az iskolán kívüli tanulással nem foglalkoznak. Az iskolák kritikájaként jelenik meg, hogy pl. a felsőoktatás során nem veszi figyelembe a hozott tapasztalatokat. Ezáltal az informális tanulás ismeretanyaga elveszik, nem tud hasznosulni. Jó ötletnek találom az előzetes tudás felmérését, és a meglévő ismeretek kreditrendszerbe való átváltását is (amelyet a tanár úr az előadáson már említett). Az élethosszig tartó tanulásban az intézménytől független tanulásnak is nagy szerepe van. Sajnos ennek ellenére nem kap elég figyelmet. Többnyire az intézményes oktatásra, az ott megszerzett ismeretekre koncentrálunk.
De felmerül a kérdés bennem, hogy valóban a papírok jelentik a tudást? Ha nincs papírunk valamiről, akkor már nem is érthetünk hozzá?
Erre egy személyes tapasztalatként reagálnék. A múlt heti előadások során az egyik szaktársam megjegyezte, hogy nem sikerült felvételt nyernie egy bébiszitter-állásra csupán azért, mivel nincs végzettsége hozzá. Tehát nincs meg a papírja. Helyben vagyunk, megint csak a papír! Nem számít, hogy 5 gyereket nevelt fel, és több tapasztalata van, mint bármelyik frissen papírhoz jutott fiatalnak, mégis lecsúszik az állásról. Sajnos olyan világban élünk, ahol először a papírt nézik, majd utána kerülhet sor a megszerzett tapasztalat időtartamának kifejtésére.
Ennek ellentmond az, amikor nyelvismeret témájában nem a bizonyítvány az elsődleges, hanem az, hogy mennyire képes társalogni adott nyelven az egyén. Ezzel abszolút egyet tudok érteni, hiszen tapasztalatból tudom, hogy nem feltétlen az beszél a legjobban, akinek bizonyítványa van róla. A külföldön tapasztalatot szerzett személy sokkal könnyebben kommunikál, mint a nyelvtant jól ismerő (egyébként külföldön megszólalni gyáva) nyelvvizsgával rendelkező személy.
Biztos, ami biztos a legjobb módszer, ha a több éves tapasztalat mellett azoknak a bizonyos „papíroknak” is a birtokában vagyunk. Minél több van, annál jobb! (A ráfordított összegről pedig most megfeledkezem…)
